HND: Ne bökdöss!

"Alapvető emberi jogom, hogy békén hagyjanak."

(Roland Baader után szabadon)

Polgár úr, Bezzegország lakója, furcsa érzéssel érkezett haza. Nem először volt ilyen benyomása, talán ezért is realizálódott benne lassacskán az a gondolat, hogy valaki, vagy valakik folytonosan bökdösik őt. Nem fizikailag, mert azt biztos már előbb észrevette volna. Mintha mentálisan, kvázi az agyába nyúlva piszkálná egy ismeretlen, sokszor alig érzékelhetően, de annál nyomatékosabban. Nem emlékezett rá, hogy bárki korábban a fejében turkált volna, szinte késztetve őt arra, hogy jobb ember legyen. A mostaninál feltétlenül jobb. A jövőben.

Pedig Polgár úr nem tartotta magát rossznak. Átlagos kis életében középosztálybeli szintet ért el, amit egyre nehezebbnek tűnt megtartania. Feleségével, Polgárina asszonnyal, a legjobb tudásuk szerint próbálták nevelni gyerekeiket, Polgit, az iskoláskorú kisfiút és Polgicát, kislányukat, aki még óvodába járt. Mindketten dolgoztak, fizették a rohamosan növekvő adókat és közterheket. Egy évben kétszer szabadságra is telt. Egy ideje azonban úgy érezte, mintha egy szürreális figura a háttérben fintorogva fülébe duruzsolná, Polgárkám, ez nem elég! Te ennél többet tudsz!

Ahhoz már hozzászokott, hogy felesége néha anyáskodott felette, főleg, mióta gyermekeik megszülettek. Polgár úrnak ugyan nem mindig tetszett, de arra már rájött, hogy jobban jár, ha nem vitatkozik nejével és ezért leszokott a lázadozásról. Is. Miután már sok más, felesége szerint káros szokását feladta. A legjobban a kedélyes pipázást sajnálta, de mit tegyen? Az ajtó előtt, szélben, esőben is akár, se pipát, se szivart nem lehet kapkodva elszívni. De ki lehet vajon ez a titokzatos figura, aki fáradhatatlanul egyengetné az útját az új, megvilágosodott, már-már majdnem hibátlan szupra-humán státuszba? Neki eddig tökéletesen megfelelt a homo sapiens-i lét, miért is cserélné el saját személyiségét egy vízióra?

Az újságokban, a tévében, de még az interneten is naponta olvasta, hallotta, hogy mit NE csináljon, hogy mit HOGYAN lásson és egyáltalán MIKÉNT gondolkodjon. No de azért a média mégsem az ő felesége, netán anyja, vagy anyósa, akik szintén hajlamosak voltak itt-ott farigcsálni rajta. Megtanulta, hogy az alkohol káros, aztán azt is, hogy naponta egy-két pohár vörösbor mégsem. Elmagyarázták neki, hogy a tej és a tejtermék, de még inkább a kenyér, illetve ezek kombinációja nem embernek való étel, sőt, még kábító hatásuk is lehet. Azon kissé csodálkozott, hogy pont ugyanezek a médiák másnap követelték a "könnyű drogok" büntetlenségét. Magáévá tette az állatok különleges tiszteletét és azt is, hogy a húsevés kegyetlenség, s egyúttal a környezetre, valamint az egészségre káros. Lassan már bocsánatot kért minden egyes elfogyasztott salátalevéltől, hiszen azok is élőlények, mikor kiderült, hogy jobban tenné, ha ősember módra étkezne (paleo) és elsősorban csak húst fogyasztana. Azt viszont senki nem árulta el, hogy hol lehet beszerezni egy kisebb családra méretezett mamutot.

Aztán felfedezte Bezzegország kormányának legújabb innovációját, egy internetes oldalt "Jól élni Bezzegországban" címmel, amelyen képzett pszichológusok és szociológusok tevékenykedtek, akiket a korábbi keleti zónából, ami anno még nem volt annyira "bezzeg", származó Mutticsászárnő személyesen válogatott ki. A cél az volt, hogy amerikai mintára (hogyan is másképp?) megneveljék az alattvalókat a rendes viselkedésre. Ezt "nudging"-nek (bökdösés) nevezték el, mert az "átnevelés" szónak olyan sztálinista szaga lett volna, ami nem méltó egy mintademokráciához. Elvben bárki nyilvánosan feltehetett kérdéseket ezen az oldalon, amikre nagyon udvariasan és leginkább semmitmondóan válaszoltak a nagy tudású szakemberek, sose feledvén megdorgálni picit a kérdezőt, s egyúttal segíteni neki a jobbá válás rögös útján.

Polgár úr figyelmesen olvasgatta a kérdés-felelek játék állami kiadását. Egy idő után feltűnt neki azonban, hogy egyes rázósabb kérdések, amelyek a cunamiszerű migrációval foglalkoztak, valahogy kitörlődtek az oldalról. Majd az ilyen jellegű kérdések meg is szűntek. Később már semmilyen kérdés nem volt, s ezért örült annak, hogy visszatartotta magát korábban, pedig ő is szeretett volna egy-két dolgot megtudni.

Egyik éjjel rosszat álmodott. Kisfia, Polgi, kéz a kézben jött haza Polgicával, mikor egy közepesen nagy, idegenszerű fiatal srácokból álló csorda körbevette gyerekeit és taszigálni kezdték őket. Apuuu! Apuuu! - sivalkodtak szívet tépően szeme fényei álmában, miközben ő minden erejével megpróbálta gyerekeit kiszabadítani a túlerőben levő támadók markából. Izzadtan, remegve ébredt arra, hogy felesége rázogatta. Magához tért. Eh, ez csak egy álom volt, gondolta. Másnap feltűntek neki az utcákat benépesítő idegen férfiak csoportjai, melyekre eddig kevésbé figyelt oda. Egy nyílt színi verekedést is látott két ilyen horda között a sétáló utcában, ahonnét sürgősen, dolgavégezetlenül elszaladt. Este a tévében az egyik államilag kijelölt nevelő, alias szakember, közölte az eset kapcsán a nagyérdeművel, hogy a jobboldali veszély és az idegengyűlölet ellen kell még hatékonyabban harcolni, mert az az igazi társadalmi kihívás és nem a szegény, ártatlan idegenek, akik csupán a rossz oldalon állók mindenféle fóbiáinak áldozatai.

- Ne bökdöss! - mormolta Polgár úr félhangosan, de felesége mégis meghallotta és kérdően nézett rá.

- Eh, hosszú! - mondta a férfi, majd kikapcsolta a tévét.