HND: A szólásszabadság alkonya, avagy a demokratúra korszaka

"A szocializmus egy fertőző szellemi betegség." (Roland Baader, 1940-2012)

Megszoktuk már, hogy a nyugat-európai bérrettegő vulgo mainstream (fősodratú) média úton-útfélen megpróbálja hazánkat démonizálni, egyre kevesebb sikerrel. Az EU saját kultuszuktól, alkalmasint néhány kupicától is megrészegült vezetői szinte notórius rendszerességgel mossák a magyar vezetők fejét, amit a hazainak nevezett, ámde sokszor külföldről szponzorált haladóantoleránspogresszív sajtó örömmámorban pancsikolva "tockosokról és sallerekről" kurjongatja tele az internetet, miközben nyálcsorgatva és lihegve követeli: Még! Még! Még! - mert megtehetik.

Olvasgatva a hozzászólásokat Magyarország miniszterelnökének facebookos lapján, feltűnik a sok jó kívánság mellett, amelyek egy része a világ minden tájáról érkezik, egy markonyi gyűlölködő csoport, többször változó, kamu adatlapokkal, de szinte mindig ugyanolyan szövegekkel. Ők azok, akik minimális figyelmet keltve körbetrollkodják az oldalt, de minek? Hiszen semmi mártírium, semmi törlés, semmi kitiltás nincsen következményként - de ők is megtehetik!

Minden ellenkező híresztelés ellenére Magyarországon szólásszabadság van, ahogy a sajtó és a média is szabadon írhat, mondhat bármit. S éppen a leghangosabban kiabálók élnek is ezzel a demokratikus joggal, miközben nagy plénum előtt kifejtik, hogy ők tulajdonképpen nem is beszélhetnek most éppen szabadon. Baljós hangulatú cikkek, helyzetjelentések, hozzászólások tömegeit olvashatjuk a közösségi médiákon, szalonmarxista blogokon, amelyeket újabban liberálisnak illik nevezni. A szerzők legtöbbször egy letűnt kor egyre halványabb csillagai. Egy elmúlt rendszer üdvöskéi riogatják szinkronban lelkes híveiket és gyér számú olvasóközönségüket a naponta összehallucinált "bizonyítékokkal", miszerint hazánkban bizony tombol a diktatúra. Ehhez szinte automatikusan jegyzik meg, hogy "bezzeg egy normális országban ugye"... Sose derül ki konkrétan, hogy melyik ország tűnik szemükben normálisnak, viszont sokat sejtetően valahogy mindig Németországra utalnak.

Nos, én több, mint negyed századot éltem Németország különböző helyein, ami lényeges szempont, hiszen nem csak a nyelv és annak beszélt dialektusai változnak még a tartományokon belül is, hanem az emberek mentalitása is. Az 1980-as évek közepe, Kohl kancellár kormányzásának első szakasza, valóban a korlátlan lehetőségek és egyben a korlátlan demokrácia időszaka volt. Az akkori általános krédó szerint egy erős demokráciának ki kell bírnia akár a legradikálisabb, legbornírtabb ideológiákat is, mert az úgyis csak a társadalom egy kis rétegét érinti. Ekkor erősödtek meg a német "Zöldek", akik kommunista, polpotista, maoista csoportokból, valamint a pedofíliát is támogató homoszexuális szervezetekből csapódtak egymáshoz. A céljuk az ország intézményrendszerét és médiáját a saját arcukra, ideológiájára átformálni, beszivárogni a döntési, véleményirányítási apparátusba. Ezt akkor még nem vette senki komolyan.

A 90-es években az USA-ból átvett politikai korrektség és a bevásárlásra használt jutazsákok terjedésével kifejezetten sikk lett zöldnek lenni, elsősorban a magasabb középosztálybeli hölgykoszorú tagjainál, akik sokszor unalmukban renitens forradalmárnak tekintették magukat, ha a Zöldekre szavaztak és Joseph "Joschka" Fischer, illetve Daniel Cohn-Bendit polgárellenes kirohanásainak tapsikoltak a francia pezsgő szürcsölése közben. Erre az időszakra datálódik a korábbi NDK-ból származó és Kohl kancellár által protezsált Angela Merkel üstökös-szerű felemelkedése, aki annak idején az összes baloldali német kabarettista kedvenc figurája volt kinézete és habitusa miatt. Bevallom őszintén, én már kissé szántam szegényt, mert nem tartom humorosnak, ha valaki külsején viccelnek, de ez egy tipikusan haladó szelleműnek tartott német nyögvenyelős szórakoztatási forma.

A többi már történelem: a vörös Szociáldemokrata és a Zöldek politikai koalíciója, majd látványos bukásuk és az egykor kigúnyolt keletnémet politikusnő hatalomátvétele. Ez így működik a demokráciában. Aki egy volt KGST országban szocializálódott, mint én is, hiába neveztek minket a "tábor legvidámabb barakk"-jának, az abban nőtt fel, hogy otthon egészen másképp beszélünk, mint idegenek előtt. Azt is tudtuk, hogy mi az, ami nem telefontéma és ez bevésődött az ember agyába. Egy túlélési stratégia, amit a nyugati országok polgárai nem ismernek. Kifejlődik viszont az emberben egy finom antenna, aminek segítségével már ideje korán megérzi a változásokat. Talán nem tudatosan, de regisztrálja a demokrácia és annak fundamentális alapja, a szólás- és sajtószabadság vakolatán sűrűsödő hajszálrepedéseket. Körülbelül 2007-08 óta éreztem, hogy valami nincs rendben...

"Alternatíva nélkül" (Alternativlos) - mondta egyre gyakrabban a német kancellárnő különböző politikai döntéseire, amiket nemhogy előzetes társadalmi vita, de még egy valódinak tekinthető parlamentáris dialógus sem előzött meg. Ennek a szinte odavetett, majdnem mellékesen a mondat végére biggyesztett kifejezésnek valójában korszakalkotó jelentősége volt, ami ellen nincs apelláta, nem lehet más vélemény, hiszen a döntésnek nincsenek alternatívái. Közben az általa vezetett párt kiváló, nagy tapasztalatú, ámde renitens személyiségei egymás után tűntek el a süllyesztőben. A német ellenzék gyakorlatilag megszűnt, mert a domináns Kereszténydemokrata Párt vezetője, aki egyben a kancellár is, diszkréten magáévá tette a baloldali pártok vesszőparipáit, a gender mainstreamingtől kezdve a környezeti témákig minden beépült az egykori polgári konzervatív programba. Alternativlos.

Ahogy a pártok között eltűntek a sarkalatos különbségek, ugyanúgy idomult a média is a megváltozott helyzethez: a tévében, az országos napi- és hetilapokban már csak a szerzők fogalmazási stílusa, illetve a bemondók ruhája utalt némi változatosságra, a tartalom másodlagossá és egyre értékelhetetlenebbé vált. Politikai érdeklődésű nézők, akik korábban már előre örültek a népszerű televíziós vitáknak, lassan azt vették észre, hogy az alkalmanként meghívott beszélgetőpartnerek között már csak egy képviselhetett más véleményt, akit a többi hasonló gondolkodású nyílt színen kórusban, egymás szavába vágva akár le is üvölthetett. A lényeg a társadalmi konszenzus volt. A nyomtatott médiákban is. Aki kilógott a sorból, az egy idő után eltűnt. Nem fizikailag, csak nyilvánosságot nem kapott többé, kivéve az interneten, ahol egyre jobban szaporodtak az alternatív online portálok ebben az "alternatíva nélküli"-nek kikiáltott új rendszerben. Még sokan hittük, hogy valamiféle demokrácia van, akkor is, ha már nem néztünk politikai műsorokat a tévében, ha leszoktunk az újságok, magazinok vásárlásáról, de még gondolkoztunk az előfizetett és hosszú évek alatt szívünkhöz nőtt olvasnivalók lemondásán, miközben híreket, véleményblogokat már csak az interneten nézegettünk. S nézegetés közben egyre jobban elcsodálkoztunk az államilag ösztökélt tájékoztatás és a logikusan, több forrásból előadott valóság közötti egyre mélyülő árkon.

Már körülbelül egy éve elhagytam Németországot, többek között az egykori NDK-ban tapasztalt és az ottani állapotokhoz kísértetiesen hasonlítani kezdő kellemetlen közérzet miatt is, amikor a Facebookon egyik kedvenc publicistám, Dr. Udo Ulfkotte, akinek könyveit szinte egy ültő helyemben faltam fel mindig, megkért, hogy legyek a "barátja", már amennyire egy ilyen visszajelölés barátságnak mondható. De érdekes módon, mégis elég sokat leveleztünk, rengeteget tanultam tőle. Egy prominens személyiség, akit jó ideje nem hívtak már semmilyen állami tévéadásba, akit a nap 24 órájában testőrök felügyeltek, aki nagy hirtelen állítólag összeesküvési elméleteket gyártott és aki mélységes szerénységgel, rendkívüli segítőkészséggel, valamint barátságos stílusban pátyolgatta virtuális kapcsolatunkat. A. P., török származású, német bestseller íróhoz is így kerültem közelebb, aki mára a közösségi médiák fenegyereke lett. A merkeli Németországot és abban a szólásszabadság rohamos eltűnését, valamint a hajmeresztő társadalmi abszurditásokat bemutató első politikai szatírájának kirobbanó sikere, majd további publikációk és egy, a médiák által szalagcímekben félremagyarázott (hazugságot mégsem akartam írni...) beszéde után A. P. megszűnt létezni. Semmilyen, még a 20 évvel ezelőtt írt könyvei sem kaphatóak azóta, a regényeiből készült filmeket nem játszották többé, bankszámláját felmondták, pária lett. Mi, az olvasói, barátai viszont hűen követjük mind a mai napig.

Egyre több híres és népszerű író, filozófus, társadalomtudós kerül le a nyilvános porondról, akik a mai német valóságot mutatták be, vagy elemezték. Két kiváló gondolkodó, sikeres könyvek szerzői, illetve kiadói is az egyre jobban bénító rendszer elleni kilátástalan szélmalomharcot megunva, 2017-ben önkezükkel vetettek életüknek véget: R. P. S. filozófus professzor és S. K. írónő és könyvkiadó volt. Sorolhatnám még tovább azokat a sokszor egykori bevándorló, híres személyiségeket, akik nem a baloldali doktrína által szuggerált "szegény áldozat, a migráns" szerepben tetszelegnek, hanem belenőve a német társadalomba, ismerve annak korábbi sokszínűségét, a szabadság elvesztését reklamálják, kockáztatva akár az egzisztenciális veszélyeket is. Eközben a hivatalos német média napról napra próbálja elhitetni, hogy Magyarországon megszűnt a jogállam és veszélyben a szólás- és sajtószabadság. Elterelési manőver? Igen, az is. Egy demokráciából demokratúrává mutált képződmény, diktatúrával vádol egy létező demokráciát.

A szellemi szabadság, a korlátok és határok nélküli esélyegyenlőség, a polgári beleszólási lehetőség szimbóluma, az internet, kezdett kényelmetlenné válni, s nem csak Németországban. Emlékszik még valaki a látványos budapesti képekre, amikor a magyar kormány némi adót akart kivetni az internet használatára és hirtelen olyan hírek járták be a világsajtót, miszerint Magyarországon "cenzúrázni" fogják a netet? Az akkori amerikai diplomáciai ügyvivő, a "Jóbarát" (nomen est omen) is együtt menetelt a szegény elnyomott, jobb sorsra érdemes okostelefon tulajdonosokkal, akik közül néhányan a közösségi médiákon nem restellték összeszámolni, hogy mennyibe fog kerülni a családi két laptop, öt telefon és különböző tabletek adója. Igen, "a kollektíven éhezők országában, a Rákosit is megszégyenítő rendszerben", azért aggódott a magát újabban liberálisnak nevező, neo-bolsevik csapat, hogy vajon a pár száz forintos adót képes lesz-e kifizetni az összes kommunikációs kütyüjéhez? Ki gondolta volna mi történik röviddel ezután az etalonként kezelt fejlett Nyugaton?

Az USA internetes konszernjei, anno Obama elnök kívánságára, szélsebesen elkezdték gyártani a tartalmakat irányító és ellenőrző algoritmusokat, hogy a neten kóborló báránykák ne, vagy csak nehezen juthassanak politikailag nem áramvonalas oldalakhoz. Egy Magyarországon nem túl népszerű amerikai tőzsdecápa (nem antiszemita kifejezés!) megpróbálta kitöröltetni a róla szóló leleplező publikációkat; nem sok sikerrel. Angliában, Franciaországban és másutt drakonikus pénzbüntetést helyeztek kilátásba a mainstreammel ellenkező vélemények megjelentetéséért. A merkeli Németország ebben is túlteljesített! A közösségi médiák figyelésére kineveztek egy már addig is kétes hírű alapítványt (Amadeu-Antonio-Stiftung), amelynek a vezetője az egykori keletnémet titkosszolgálat, a hírhedt "Stasi" spiclije volt, munkatársai a szélsőségesen baloldali radikális "Antifa" tagjaiból verbuválódtak össze. A legújabb ilyen képződmény egy magát "Correctiv"-nek nevező, állítólagosan független újságírói szervezet, amely beindulásakor 600 ezer eurót kapott adományként, a már említett amerikai tőzsdespekuláns alapítványától. A csoport "aktivistái" akár hálószoba titkokat is képesek kinyomozni, majd névvel és képpel az oldalukon közreadni a mainstream által nem kívánatos személyekről.

Nem tudni hányan szimatolnak, pásztázzák végig a nyilvános német fórumok résztvevőinek hozzászólásait, a kritikus blogokat. Hány fotót készítenek suttyomban a "lájkolókról", vagy kellemetlenül őszinte hozzászólókról, hogy utána nem csak olyan médián, mint a Facebook, de akár az illető munkahelyén (!) is jelentést tegyenek. Nem létezik semmilyen statisztika arról, hány ember kapott érzékeny nagyságú pénzbüntetést, vagy vesztette el állását akár egy "rossz" helyen leírt vélemény, esetleg egy lájk miatt. Kizárólag a legnagyobb port felkavaró esetek kerülnek nyilvánosságra, ha egyáltalán kiderülnek. Sokunk fejében ott van már a cenzúra ollója, gondolatainkat, véleményünket nem, vagy csak rendkívül gondosan redukált formában visszük a nyilvánosság elé. 

Én jó ideje beszüntettem a német nyelven való publikálást. Félek.

2017. június 30-a a háború utáni német törvényhozás szégyen-napja. A nyaralásra készülő képviselők gyorsan megszavazták a "házasság mindenkinek" törvényét, majd később, a tisztelt házban még jelen lévő ötvenvalahány parlamenti tag elfogadta a magyarra igazán nem lefordítható "Netzwerksdurchsetzungsgesetz"-et. Ez az új törvény, amit a képviselők kevesebb, mint 10 %-a tárgyalt és szavazott meg, az internetes médiák átfogó ellenőrzését hivatott végrehajtani törlő-brigádok segítségével és példátlanul szigorú büntetések kilátásba helyezésével. Nem számít, hogy az új szabályozás tökéletesen ellentmond az alaptörvénynek. Az sem számít, hogy még az amúgy igazán politikailag korrekt ENSZ is felemelte szavát a szólásszabadság komplett megszüntetését célzó törvény ellen. A fanatizmusában utolérhetetlen német igazságügy-miniszternek, aki "jutalmul" mostanság külügy-miniszterré avanzsált, azonban még ez sem volt elég! A jövőben "antidiszkriminációs algoritmusok" készítésére akarta volna kötelezni a nemzetközi internetes cégeket, ami röviden azt jelentené, hogy sehol se legyen elérhető például az illegális bevándorlás tematikája, mert a téma "kirekesztő és gyűlöletre alkalmas". (Megjegyzem, ez közben megvalósulni látszik...) Talán megbocsátja a kedves olvasó, ha ehhez nem fűzök kommentárt... Gondolom, már az eddigiek is nehezen emészthetőek a szólásszabadsághoz szokott magyar olvasónak, de a horror-lista itt még nem ér véget.

Aki használja az internetet, az pontosan tudja, milyen fontos egy jó vírusirtó rendszer, amely személyes adataink, de akár az eszközeinkkel szembeni negatív támadásokat védi ki. A virtuális fenyegetettség egyik legveszélyesebb fajtája az ú. n. "tróján", amely nevét a trójai falóról kapta, nem véletlenül. Ez a program észrevétlenül épül be a számítógép rendszerébe és képes bármilyen adatot kiolvasni, majd azt illetéktelenek részére továbbítani. Már régebben is volt arra lehetőség - nagyon szigorú körülmények között, birói engedéllyel, főben járó bűn alapos gyanúja esetén - alkalmazni ilyen trójánt a feltételezett bűnözök készülékén. A "szövetségi tróján" (Bundestrojan) legalizálásával azonban bármikor és bárki ellen használható lesz ez a program. Egy feltételezés, vagy gyanú elég lesz hozzá. A jogosságot mérlegelő bíró? Ugyan kérem, ő csak zavaró tényező lenne ebben az ördögi játékban.

Egyik vesszőparipám, a szellemi alkotások védelme, ami az internet korában úgyis elég nehéz feladat, szintén veszélyben van a nyugati demokrácia mintaországában, a lassan NDK 2.0-vé mutáló Németországban. Először a tudományos munkákat fogják szabad prédává tenni, ami az utolsó csapás lesz a német kutatók, akadémikusok már eddig is gúzsba kötött tudományos tevékenységére. De mint látjuk, egy ilyen lépés újabb és újabb elnyomó ötleteket szül.

Miért érdekelne minket, magyarokat, hogy hogyan nyesegetik meg az alapvető emberi szabadságjogokat Nyugaton, ill. Németországban? - kérdezheti a kedves Olvasó. A válasz nagyon egyszerű. Szinte nem tudok olyan napot említeni, amikor hazánkat ne ócsárolnák, tennék szégyenpadra az európai Unió különböző berkeiben az állítólagos demokráciahiány miatt. Nincs olyan hét, hogy ne jelenjen meg tényeket orbitálisan elferdítő cikk a magyar kormányról, annak politikájáról a többségében balliberális (német) sajtóban, gondolok itt elsősorban a "Der Spiegel"-re. Számomra az is kimondhatatlanul megdöbbentő, hogy magyar ellenzéki, magukat politikusnak nevező egyének, nem csak verbálisan, hanem tevőlegesen is fellépnek hazánk legalapvetőbb érdekei ellen a különböző nemzetközi fórumokon. Személy szerint én mindig alapelvnek tartottam, hogy "otthon a négy fal között" lehet kritizálni, akár veszekedni is, de házon kívül megvédjük a családot. Ez azt jelenti, hogy legális külföldre szakadásom 32 évében mindig és minden körülmények között megvédtem a hazámat, ha valaki hazugságokat, tévhiteket, vagy hülyeségeket próbált Magyarországról terjeszteni. Tettem ezt akkor is, ha az otthoni viszonyokkal nem értettem mindig egyet.

Kell továbbá érdekeljen minket ez az aggasztóan negatív tendencia azért is, hogy lássuk mikre lennének képesek a magukat liberálisnak mondó szalon-marxisták, ha véletlenül a hatalom közelébe kerülnének. Most még csak a Facebookon törölgetnek, blokkolnak le nekik nem tetsző embereket, véleményeket. Ne feledjük, a magyarországi rendszerváltás után nagyon sok dolgot vettünk át - néha eléggé kritikátlanul - a németektől, ami mind a mai napig meghatározza a közéletet. Sokszor az az érzésem, hogy a baloldaliak által használt "új magyar" szleng is csak szolgai fordítása a szabad gondolkodást túszul ejtő politikai korrekt dikciónak.

A 2017-ben leköszönt német köztársasági elnök, Joachim Gauck, aki szintén speciális NDK-s örökség volt, egy interjúban, ami mind a mai napig látható a youtube-on, a következőket mondta: "Nem az elitekkel van manapság probléma, hanem a népekkel..." - ez a néhány megdöbbentő szó kiválóan illusztrálja a mostani nyugat-európai vezetők velejéig arrogáns gőgjét, igazi arculatát. Remélem, hogy hazánkban soha nem történik meg többé a hasonló nézeteket vallók hatalomátvétele.